Fotó: Fortepan/Ráday Mihály

Nem túlzás, Kovács Krisztián a legismertebb gyerekszínész volt a hetvenes években. Imádtuk a Barátom, Boncában, a Keménykalap és krumpliorrban, a Hahó, Öcsiben! és még sorolhatnánk. Aztán tizenévesen eltávolodott a filmezéstől és azóta a legritkább esetben nyilatkozik. Az Amerikában élő egykori gyerekszínész az Újságmúzeummal kivételt tett tavaly nyáron.  

Újságmúzeum: Mindenki azt gondolta, Kovács Krisztiánból biztos, hogy felnőttként is színész lesz. Aztán egyszer csak befejezte a filmezést. Volt valami konkrétum amiért anno így döntött?

Kovács Krisztián: Konkrétum nem volt, egyszerűen meguntam az egészet – kezdi Kovács Krisztián. – Én amióta az eszemet tudtam csak filmeztem. A gyerekek kinőnek a gyerekkorból és maguk mögött hagyják. Én ugyanígy hagytam magam mögött a filmezést. Lehet, hogy meglepő lesz, amit mondok, de engem soha nem érdekelt a filmezés, de ha valaki 4 éves korától ezt csinálja, akkor ez a természetes számára. Csak egy gyerek voltam, aki a kamerák előtt állt, nem színész. A színész az, aki bele tud bújni más karakterekbe. Én csak magamat adtam.

A Keménykalap és krumpliorr egy jelenete. Kockás ingben Kovács Krisztián.
Fotó: Fortepan/Ráday Mihály

Újságmúzeum: Igazi színészóriásokkal játszott együtt, így biztosan vannak személyes élményei Latinovits Zoltánnal kapcsolatban is. Milyen volt magánemberként önnel?

Kovács Krisztián: Zoli bácsival kerültem a legközelebbi kapcsolatba. A kéktiszta szerelem című film forgatásán találkoztunk először, még 1969-ben. Egy epizódszerepet játszottam, Törőcsik Marinak voltam a kisfia. Emlékszem, a forgatási szünetekben kisvasutat építettünk, csúszott-mászott velem az asztal alatt. Ez nagyon bennem maradt. Még öt éves sem voltam ekkor.

Újságmúzeum: Aztán pedig az 1976-ban bemutatott, A Kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című darabban ketten alakították a főszerepet.

Kovács Krisztián: Ami egy gyerek és egy felnőtt között barátság név alatt kialakulhat, az talán közöttünk megvolt. Nagyon tetszett Zoli bácsiban gyerekként – akkor ezt persze nem tudtam megfogalmazni magamnak – hogy Zoli bácsi nem píszí, vagyis nem átlagos és nem akar megfelelni a környezetének. Tetszett, hogy mindenkivel őszinte, amibe az is belefért, hogy pokrócként viselkedett valakivel, mert nem ok nélkül tette. Ha mi kölkök valamit elrontottunk a Bozzi próbáján, simán nekiállt újra elpróbálni a jelenetet. Ha egy felnőtt színész rontott harmadszorra, akkor kikelt magából, azt ordibálta, hogy minek jön egy ilyen ember színésznek, ha képtelen megjegyezni a szöveget. Talán éppen azért tetszett nekem Zoli bácsi habitusa, mert ma már tudom, én sem vagyok píszí.

Ferencz László és Kovács Krisztián a Keménykalap és Krumpliorr egy jelenetében.
Fotó: Fortepan/Ráday Mihály

Újságmúzeum: Sokat beszélgettek a próbák előtt vagy után?

Kovács Krisztián: Igen, megbeszéltük a világ dolgait. Gyerekként nem voltam elájulva attól, hogy ő Latinovits Zoltán. Nem voltam felvértezve azzal a tudással, hogy kivel hozott össze a jó sorsom. Ugyanolyan bácsi volt, mint a buszvezető bácsi, csak az volt a dolga, hogy a kamera előtt álljon. Talán ezért is volt őszintébb a kapcsolatunk az átlagnál.

Újságmúzeum: Gyerekként, hogyan érintette Latinovits Zoltán halála?

Kovács Krisztián: Amikor meghalt, az nagyon rossz volt, sajnáltam, hogy elvesztettem. Kicsi voltam, a gyerekek másképp élik meg a halált. Aztán Dajka Margit néni mesélt egy történetet. Tudni kell, Zoli bácsi nem volt túlságosan stabil, és sokszor ment el pihenni a Hűvösvölgybe, az úgynevezett sárga házba. Margit néni mesélte, hogy bement hozzá meglátogatni és becsempészett egy kis piát. Mondta is Zoli bácsinak, gyere, iszunk egy kicsikét. Erre ő azt felelte: nem lehet Margitka, mert este a Krisztiánnal lesz fellépésem, nem akarom, hogy megérezze rajtam az italt.

Újságmúzeum: A Barátom, Boncában Bujtor István volt a partnere, akiről köztudott volt, hogy imádta a gyerekeket. Van valamilyen kedves, személyes emléke vele kapcsolatban is?

Kovács Krisztián: Kedveltem Bujtor Pista bácsit, ő tanított meg például vezetni a Népligetben a Barátom Bonca forgatása alatt. Volt egy Fiat 127 típusú autója, azzal mentünk. Máig előttem van, hogy majdnem letaroltam a hangmérnök kempingasztalát, a stábtagok, mint a verebek rebbentek szerteszéjjel. Bujtor Pista bácsiról persze tudni kell, mindig imádott a középpontban lenni, tett is azért, hogy ott legyen…

Kovács Krisztián Törőcsik Mari és Latinovits Zoltán társaságában.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika

Újságmúzeum: Tizenhét filmben szerepelt, mindegyiket imádták a gyerekek, de önnek melyik volt a kedvence?

Kovács Krisztián: A Hahó, Öcsi! és a Keménykalap is krumpliorr, más kérdés, hogy a Barátom, Boncáért kaptam nívódíjat.

Újságmúzeum: A korábbi gyerekszereplők közül kikkel került jó kapcsolatba a forgatások alatt? És van e valaki, akivel manapság is tartja a kapcsolatot?

Kovács Krisztián: Szűcs Gabival – ő volt Jóska a Keménykalapban – magánemberként is nagyon jóban lettünk, de ő eltűnt a szemem elől. Jelisztratov Szergejjel háromévente beszélünk telefonon, Berkes Gabival még ritkábban. Teljesen más életet élünk. Édesanyám és a Berkes Gabi anyukája szinte barátnők lettek az Utánam, srácok! forgatásán, emlékszem, rengeteget makaóztunk négyesben.

Újságmúzeum: Van két emlékkönyve is abból az időből, amelybe számtalan színész írt bejegyzést. Sokszor előveszi nézegetni?

Kovács Krisztián: Örülök, hogy megvan, de nem nézegetem. Édesanyám ül rajta, ő őrizgeti.

Újságmúzeum: Ha jól tudom több országban is dolgozott, Angliában, Ausztriában, most meg Amerikában, Washington államban él. Mi vitte rá, hogy elmenjen külföldre?

Kovács Krisztián: A kalandvágy. Angliában sokáig dolgoztam informatikusként, egy fejvadász cég keresett meg. Ausztriában két évet, ott ugyanis van egy tiroli panzióm. Két évig én vittem, de meguntam, elég volt a rabszolgamunkából. Amerikában a második feleségemmel élek. Az első házasságomban született kislányom, Janka már felnőtt nő, Magyarországon jogász és már egy kislánya is van, tehát bármily furcsa, nagypapa vagyok.

A zseniális Alfonzóval, az elátkozott fagylaltárussal egy jelenetben.
Fotó: Arcanum/Film Színház Muzsika

Újságmúzeum: Szeret Amerikában élni?

Kovács Krisztián: Az amerikai emberek nagyon normálisak, segítőkészek, kedvesek, ugyanakkor nem haverkodók, ami szimpatikus. Megvan ennek az előnye. Ha baj van, segítenek, de amúgy nem akaszkodnak rád.

Újságmúzeum: Sokáig marad?

Kovács Krisztián: Még nem tudom. Ami tény, engem minden Európához köt. A barátok, az emlékek, az európaiságom. Nagyon büszke magyar vagyok, szeretem a magyarságot az összes hibájával, hiszen hibánk éppen van elég. Tízmillió okostóni országa vagyunk. Valószínűleg ez a fene nagy individualizmus átok és áldás egyszerre. Ettől vagyunk tehetségesek és ezért marha nehezen jutunk egyről a kettőre.

Újságmúzeum: Mikor nézte meg utoljára valamelyik filmjét?

Kovács Krisztián: Nem nézegetem a saját filmjeimet, minek? Egyáltalán nem vagyok eltelve a múltamtól.

Újságmúzeum: És mi a véleménye a mai, szuperhősös amerikai filmekről, amelyek letarolják a piacot.

Kovács Krisztián: Szerintem be kellene tiltani őket, de minimum kiírni, hogy 22 év alattiaknak nem ajánlott. Szörnyűek, károsak. Ritkán adok igazat pszichológusnak, de ezzel kivételesen egyetértek: a gyerekeknek nem szabadna ilyen szuperhősös filmeket nézniük.

Újságmúzeum: Ha itthon van, megismerik az utcán?

Kovács Krisztián: Az régen volt, de néhány éve bementem egy hivatalba, a kis hölgy pedig nézegette a személyimet majd megszólalt, Ó, Kovács Krisztián, hát nem mag az a… Én voltam.

Előző cikk49 ÉVES A NAGY KEDVENCÜNK, A KENGYELFUTÓ GYALOGKAKUKK, BIP-BIP
Következő cikkLINDA, ELSŐ EMELET, SKÁLA METRÓ: MINDEN, AMI 1984-BEN BESZÉDTÉMA VOLT