Fotó: Fortepan/Kotnyek Antal

A sors a legnagyobb rendező. Olykor kegyes, de sokszor kegyetlen. Önt például egészen pici lányként egy varázslatos világba terelte. A színházba.

Sokszor mesélte, hogy háromévesen már Lakner bácsi gyerekszínházában játszott. A testvéreivel, Ottóval és Ivánnal együtt. Még gyerekek voltak, amikor Iván egyszer oda állt ön elé és azt mondta: „Éva, én sosem leszek jó színész, mert veled ellentétben semmi különöset nem érzek, ha felmegy a függöny.” Nem is lett az, de legalább ő 90 éves koráig élhetett. Sajnos csak ő… Lakner Artúr mesevilágát aztán darabokra törte a történelem. A gyerekek varázslatos direktorát zsidó származása miatt elhurcolták 1944-ben. Utoljára Kecskeméten, a pályaudvaron látták, amint a vagonírozásra váró kisgyerekeknek játszott. Az volt az utolsó kép róla, soha nem került elő…

Lakner bácsi társulatában. Ruttkai Éva a kép jobb szélén. Bal oldalt maga Jávor Pál.
Fotó: Fortepan/Rothman család

Tudom, hogy ez mennyire fájt önnek, meg az is, hogy a származása miatt bujkálnia kellett. Később erről a rettenetről nem sokat beszélt. Például arról, hogy megesett, egy árokban bújt el az édesanyjával és ott aludtak a jéghidegben, de Lakner bácsival ellentétben legalább életben maradtak. Túlélték a borzalmakat, ön pedig boldog volt, hogy levegőt vehet, és esténként színházban játszhat. Akkor mondta azt is, a pesti embereknek volt egy nagy közös élménye, hogy életben maradtak…

Aztán megint a sors. Történt ugyanis, hogy az akkor már elismert Tolnay Klári megbetegedett, s valakinek be kellett ugrania a szerepébe. Önt, a mosolygós, kedves kezdőt nézték ki helyettesnek. És nem csupán megoldotta, később maga Tolnay Klári említette, hogy bár rosszul érezte magát, egy páholy mélyéről megnézte az előadást. „Az fájt a legjobban, hogy semmi rosszat nem tudtam rá mondani. Olyan jó volt, olyan aranyos” – monda később Tolnay Klári. Ennél nagyobb dicséret nem is kell…

Bessenyei Ferenc partnereként 1961-ben.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Így kezdődött. Aztán jöttek a sikerek a színpadon és a szerelem Gábor Miklóssal, majd a nagy ajándék, a közös gyermekük, Júlia. Ő minden pillanatban ébren tartja az ön emlékét azóta is… Csodás párt alkottak Gábor Miklóssal. Előttem van egy fotó. Hárman futnak, a kis Júlia középen, két oldalról fogják a kezét, ő pedig szinte repül. Álompár voltak, s talán azok is maradnak, ha nem jön az életében az újabb szerelem. Egy másfajta érzés, amit Latinovits Zoltánnal élhetett meg. Igen, egy igazi héjanász az avaron. Nehéz lehetett vele, hiszen a hangulatok, a mélységek és magasságok embere volt. Érző és érzéketlen, s féltékeny, mint egy kisgyerek.

Aztán a színházi szerepek mellett jöttek a filmek. Annyira imádtuk ott is. Mert természetes volt, alázatos és elragadó minden szerepben. A sors aztán nem volt kegyes. Az örök szerelme, Latinovits Zoltán 1976 nyarán meghalt. Sosem dolgozta fel a halálát. A közös otthonukban onnantól kezdve pedig megállt az idő. Még a falióra mutatója sem vert többet. Leállította. Fél hetet mutatott mindörökre, mert mikor először meglátta Latinovitsot még Miskolcon, pont fél hét volt. Mellette pedig minden áldott nap gyújtott egy gyertyát a szerelme emlékére.

Egy másik legendával, Sinkovits Imrével. A kép 1971-ben készült.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Ott élt a fájdalmával, de játszani kellett. Játszani, mert az éltette mindig. Hárman laktak a házban, amit amúgy Latinovits tervezett. Ön, Bagó, a puli, meg egy kismadár, amelyet a kertben talált fiókaként. Etette, itatta, felnevelte, a kismadár pedig ott ült a vállán naphosszat. Tubinak hívta. Tudom, hogy az is megviselte, amikor Tubi egy nap kisétált a kertből a járdára, onnan az úttestre, aztán a következő pillanatban elütötte egy rohanó autó.

Aztán nagyon korán gördült le örökre a függöny. A szakmán belül mindenki tudta, hogy megtámadta a szervezetét a gyilkos kór. De tudták azt is, Ruttkai Éva a színpad nélkül képtelen meglenni. Már a közönség is tisztában volt vele, hogy nagy baj van. Így esett meg, hogy egyik este annyi virágcsokrot kapott előadás után, mintha premier lenne. A nézők tíz percig tapsoltak, s csak repültek a csokrok. Ekkor mondta azt a kollégáinak a függöny mögött, hogy az orvosok azt gondolják, a pihenés fogja meggyógyítani, miközben akkor marad életben, ha játszik.

Ruttkai Éva az otthonában. A fotó 1972-ben született.
Fotó: Fortepan/Lugosi Szilvia

Már utóbb említette valaki azt is, hogy szívszorító volt látni, amikor egy előadás után, lent az utcán az édesanyjába kapaszkodva ment hazafelé. Mert nem ön támogatta az idős anyukáját, hanem fordítva. Aztán 1986 szeptemberében bekövetkezett az, amit tudtunk, hogy egyszer el fog jönni. Mégis váratlanul ért mindenkit. Egy szombati nap volt, mikor örökre elaludt. Csupán 58 évesen. S bántó volt, hogy az élet ment tovább. Nem maradt el az Újpesti Dózsa-MTK focimeccs aznap, este pedig a Vígszínházban volt premier. De már ön nélkül.

Az persze megnyugtat, hogy ma már jó helyen van. Újra egymásba fonódva Latinovits Zoltánnal, s talán Lakner bácsi is ott játszik a kisgyerekekkel a környéken. És ott van Bagó is, a pajkos puli, s szerintem Tubi, a kismadár is ott ül a vállán, mint egykoron… Így van. Így kell lennie!

Nyugodj békében, Ruttkai Éva!

Előző cikkEGY ÓRA MÚLVA ITT VAGYOK: LÁNG VINCE, SPILLER, KATICA ÉS A TÖBBIEK
Következő cikkHIÁBA LETT EURÓPA SZÉPE, TÜNTETTEK ELLENE: SIMON BÖSKE ÉLETTÖRTÉNETE