SZOCIALISTA HIPPIK A LANKÁKON, AVAGY A TABÁN VOLT A MI WOODSTOCKUNK

Szürke volt, ronda szürke. Valahogy nem így képzeltem el. Ott hevert nagy csomó belőle, a karalábék és a kelkáposzták mellett. A szentendrei piacon nyüzsögtek az emberek, ám leginkább a zöldségeket keresték. Furcsa is volt, hogy egyszer csak megjelentek ott a ruhaárusok is. Alig használt kosztümkabát, jersey szoknya, kötött mintás pulóverek… és persze a farmer. A misztikus ruhadarab.

Az Ecseri piacon ezerkétszáz forintért lehetett venni piros cimkés (óóóó de gyönyörű volt…) Levi’ Strauss-t, de nem sokkal volt olcsóbb az ugyancsak menőnek számító Wrangler és a Super Rifle. Hónapokig kellett spórolni rá. De ha valaki megvette, máris afféle császárnak gondolhatta magát.

De a szentendrei piacon egyik népszerű márka sem jelent meg, ehelyett valamilyen kemény vászon anyagból varrott farmerszerűséget árult egy Holle anyó kinézetű nénike – szürke színben. A kezemben fogtam, néztem, nézegettem, aztán a kofa rám szólt: „Na akkor most kell, vagy nem kell!?” Végül megvettem.

Otthon aztán a kert végében talált téglával fél órán keresztül dörzsöltem. Hadd kopjon. De az istennek sem kopott. Inkább csak szakadt, és az alapból is ronda szürke szín még rondábbra váltott. Ebben menjek a Tabánba? Ebben a gatyában ugráljam végig az LGT-koncertet? S mit szól majd Karin, a gyönyörűséges, Brüsszelben élő, de a nyarakat rendszerint egy szentendrei házikóban, a nagyszülőknél töltő vonzó leányzó?

De nem volt mit tenni, a hamis farmer, az én első trapéznadrágom lett a jelmezem azon a május elsején. Sodródtam a tömeggel a Tabánban, és irigykedve néztem a nálam idősebb, erősebb és magabiztosabb fiúkat, ahogy kaptatnak fel az emelkedőn, hogy minél jobb szögből nézhessék a koncertet. Kaptatnak fel, és a hátsó zsebükön különlegesnek számító sötétkék jeans-en ott virított a piros, vadítóan piros Levis-címke…

A Tabán volt, a mi Woodstockunk. A szocialista hippik mámoros gyülekezőhelye, a szabadság néhány órás illúziójának színtere. Pedig akkoriban még félinformációink sem voltak az igazi Woodstockról. Fogalmunk sem lehetett róla, hogy ki volt Arcie Kornfeld, Michael Lang, John Roberts és Joel Rosenmann…

A négy ifjú amerikai vállalkozó, akik egyszer csak kitalálták, hogy rendeznek egy kisebbfajta bulit, valahol az Államokban, és a bevételből majd stúdiót alapítanak Woodstock környékén. Arról sem tudhattunk a vasfüggöny mögött, hogy ez a négy remek fickó először a New York Timesban, majd a Wall Street Journalban tett közzé apróhirdetést, valamiféle felhívást, hogy „hé fiúk, drága zenészek, itt a lehetőség, lehet koncertezni!”

Aztán 1969 áprilisában, az akkor újoncnak számító Creedence Crealwater Revival jelentkezett elsőként és potom tízezer dollárért elvállalta, hogy a húrok közé csap. Őket aztán sok imádnivaló, népszerű zenész, s banda követte.

„Három nap béke és zene…” Így hirdették akkor a bulit, csakhogy Woodstock városa nem vállalta a közeli Wallkill városka pedig egyenesen törvényt hozott, köszönik szépen, nem kérnek a mámoros fiatalokból. Kész szerencse, hogy egy Max Yasgur nevű farmer egy White Lake városka melletti birtokán fogadta a világot. Az új világot – a hippik afféle nyitórendezvényét.

Itthon erről talán icurka-picurka hírekben számoltak be. Gyaníthatóan kiemelve, hogy ilyen az, amikor a Nyugat megrontja, megvadítja, ördöggé varázsolja az ifjúságot. És ha valaki a magyar fővárosban, Miskolcon, vagy Debrecenben ezt olvashatta, vagy hallhatta, nem mondhatta, hogy ebből egy szó sem igaz, mert még nem jutott el hozzánk sem Jack Kerouac kultikus műve, az Úton, sem Gregory Corso valamelyik verse. Merthogy a beat-irodalom akkor még a Kárpát-medencében nem létezett.

Woodstock hatása azért mégiscsak eljutott Budapestre. A bennfentesek, a zenészek gyaníthatóan tisztában voltak vele, hogy mi is történt ott, a New York állambeli White Lake városka környékén, ahol kétszázezer embert vártak, és eljöttek nagyjából félmillióan. Ahol két ember meghalt a rendezvény ideje alatt, és közben született egy gyermek is.

S ahol olyan előadók léptek színpadra, mint a Creedence mellett a Grateful Dead, Santana, a Crosby, Stells & Nash, a The Who, Joan Baez, Janis Joplin, és a gitárvirtuóz, Jimi Hendrix. S ahogy Jimi Hendrix elénekli a Hey Joe-t…

A mi Woodstockunk a Tabán lankáin. Először 1968-ban rendeztek ott egy kisebb bulit. Drága, drága Kuhajda Istvánné! Ő volt a Bem rakparton található I. kerületi Művelődési Ház vezetője, hogy honnan pattant ki a fejéből az ötlet, hogy a közeli dombon érdemes lenne beat-koncertet rendezni, azt nem tudni. Mindenesetre a Margó néniként emlegetett hölgy örökre beírta a nevét a magyar zenetörténetbe. Merthogy az ötlete 1970. május 1-én megvalósult, a Tabánban lépett fel, a Keksz, és a Mini. Az a Mini, amely Török Ádámmal az élen, szinte mindig ott volt a Tabánban később.

Különleges hely a Tabán, amelynek a rendezésére a terület arculatának kialakítására jóval a második világháborút követően került sor. Ligetes park, és ami a koncert szempontjából fontos, a Duna felé nyitott kis katlan létesült ott. Az elvtársak rábólintottak a rendezvényekre, mondván, legalább szem előtt vannak a gyerekek. Bele lehet hallgatni, hogy az előadások közben miről beszélgetnek, mesélnek, ábrándoznak. Így aztán évente a nemzeti ünnepeken, május 1-jén, és augusztus 20-án rendre megtelt ez a különleges helyszín. Ráadásul ingyenes bulik voltak ezek.

Aki csak egyszer is járt ott, valamilyen koncerten, LGT-n, Eddán, Korálon, Skorpión, Bikinin, Minin vagy Beatricén, az életre szóló élménnyel gazdagodott. Nem csoda, hogy a Tabánhoz ezer szállal köthető Lokomotív GT 1973-ban még dalt is írt a buliról, Gyere, gyere ki a hegyoldalba címmel. És a Loksi volt az a zenekar, amelynek 1976-os és 1978-as tabáni koncertjéből film készült.

Tabánban lett igazán híres az LGT. De fellépett Budán a zseniális Frank Zappa is – sajnos nem sokkal későbbi halála előtti egyik utolsó fellépése volt ez. Zappa Prágában járt, onnan jött át a magyar fővárosba, hogy örömzenéljen Babos Gyulával, Egri Jánossal, Kőszegi Imrével és Szakcsi Lakatos Bélával. De ez már a rendszerváltás után történt.

A Tabánban volt a szovjet csapatok kivonulása utáni buli is. Itt volt a felejthetetlen budapesti Búcsú 1991. június 30-án. A koncerthelyszín akkor és ott támadt fel hamvaiból, merthogy néhány évig csend ülte meg a budai lankákat. A fás, ligetes katlan varázslatos hangulata tökéletesen egyedivé tette a koncertélményt. Több ezren élvezhették a muzsikát, az LGT és a Mini rendszeres fellépése mellett például a Hobo Blues Band szókimondó bulijait.

A szocialista hippik zarándokhelye lett a Tabán. A zenerajongó magyar ifjúságé, amelyet sokszor hívtak akkoriban csövesnek, s amely Alföldi papucsban slattyogott végig a városon, a suli vagy a meló után, hogy megérkezzen a Tabánba zenét hallgatni. Mert nekünk a zene, a zene, a zene, a zene kell…

A fesztivál a nyolcvanas évek végére valamelyest veszített varázsából. Hogy miért, arra nem könnyű válaszolni, mindenesetre az LGT 1987. május 2-án itt tartotta a búcsúkoncertjét (aztán volt még később újabb búcsú buli a Nyugati pályaudvaron…). Fergeteges délután és este volt az.

Majd az igazi Tabán tíz évig szünetelt. 1997-ben indult újra a menet, és azóta vannak bulik, már ha nincs vírus. A közönség soraiban ott ülnek a régi csibészek, az egykoron Alföldi papucsban bandukoló a Woodstock szellemét imádók és keresők, a régi rockerek, s talán ott van mellettük, velük, a gyermekük, már felnőtt fiuk, lányuk, és közben a Tabán fái mintha mesélnének, és mesélnének a régi szép időkről.

Az egyszer volt magyar beatnemzedékről. S aki csak szeretné, igazi farmerban ücsöröghet a lankákon. Piros címkés Levisben.

A régi, ronda szürke nadrág és a gyönyörű Karin képe már a múlt ködébe vész…